Báthory István Elméleti Líceum Uitz Mátyás

Dokumentumok

Tartalom

Cím

Kik láthatják?

Uitz Mátyás (1887–1962) Egy Temesvár melletti többnemzetiségű községben, Szakállházán született 1887. június 23-án. Elemi iskoláit falun járta, és ez a környezet a föld és megmunkálásának a megbecsülésére irányította figyelmét. Középiskolás korában már a temesvári piaristáknál találjuk, és ottani kegyesrendi tanárainak a hatására alig 16 éves korában felvételét kéri a piarista rendbe. A Hittudományi főiskola és az Egyetem Bölcsészeti kara, német-latin szakának elvégzése után 1911. június 30-án áldozó pappá szentelték. Ezután megkezdte áldásos papi és tanári tevékenységét. Mint rendes tanár kerül 1921. szeptember elsején a kolozsvári piarista gimnáziumba, ahol páréves tanári működés után konviktusi aligazgató, később a Finevelőintézet régense, majd 1929. szeptember 1-től az iskola igazgatója. Szervező képességét méltányolva az Egyházi főhatóság jól választott, amikor a nehéz gazdasági helyzetben rábízta az intézet vezetését. 1933 júliusában Temesvárra megy, mert az ottani piarista intézetben volt szükség a tevékenységére. Rövid idő multán ismét a kolozsvári piarista gimnázium tanára, és hosszú, 37 éves tanári tevékenységét, amiből 23 évet Kolozsváron töltött, 1948-ban, az iskola államosításával, megszűntével fejezte be. Betegsége egyre gyengítette látása erősen megromlott, és 1962. június havában a Házsongárdi temető piarista tanárai mellé helyezték örök nyugalomra. Tanári működését a jó pedagógiai érzék, a szemléltető tanítási mód, a tanulók vizuális érzékére ható kiváló módszerek, valamint a tananyag szigorú megkövetelése jellemezte. Szerette tanítványait, és az iskolánkban elsők között volt, aki Puskás Lajossal és Dr. Wild Józseffel az 1926/27-es tanévben a cserkészmozgalom megszervezésén munkálkodott. Évekig volt a cserkészcsapat oktatója. A „Jóbarát” ifjúsági havilapnak társszerkesztője. Mint a Finevelőintézet régense nagy gondot fordított az intézet célszerű és a kor követelményeinek megfelelő fejlesztésre. Jó szervezőkészségét és gondoskodó előrelátását mint iskolaigazgató is bebizonyította. Vezetése idején mindkét intézményt külsőleg felújította, és berendezését korszerűsítette. Vezetése és irányítása alatt fejezték be a Dr. Biró Vencel igazgatósága alatt létesített dísztermet. Igazgatósága kezdetén az iskolában a diáklétszám nagyon alacsony volt, mindössze 315 tanuló iratkozott be. A tanulók száma fokozatosan növekedett, és 1933/34-es években ez a szám elérte a 400. Majlát püspök 35 éves püspöki tevékenységének tiszteletére Vágo Gábor szobrászművésztől szobrot rendelt, melyet a díszteremben helyezet el. Az iskola fennállásának 350 éves jubileuma alkalmával, az iskolával kapcsolatos épületek művészi rajzával díszített emlékkönyvet adott ki. Tagja volt az Erdélyi Katolikus Egyházmegyei Tanácsnak. A II. Világháború befejeztével a bérfűi kis piarista mintagazdaságban rend- és tanártársával, Visegrádi Lajossal művelte a földet, hogy a terméssel a rendházat segítse. A háború után kialakult rendszer az államosítással ezt a tevékenységet is megszüntette. Ezután papi hivatását a Ferenc-rendiek templomában gyakorolta. Hivatásos tanárnak érezte magát, tapasztalatainak és tudásának gazdag tárházából a legjobbat igyekezett adni. Minden diákjával szemben kötelességének érezte, hogy ne csak értelmét fejlessze, hanem erkölcsét is építse, számon tartotta tanítványainak fejlődését. Igazi nevelő piarista, hivatásának élő ember volt.         Uitz tanár úr Meghalt, most már dicsérhetem, nem int le kedves-mérgesen, nem int le Uitz tanár úr. Elmondhatom, hogy mindig tiszteltem nagyon, s nevére felzeng bennem mindahány húr. Nevére felzeng, ha akar, ha nem, egy teljes zenekar: az ifjúság, a hangos-szép diákkor; mindaz, mi egyszer van csupán, sem azelőtt, sem azután, csak egyszer, – soha máskor. Elsős koromtól végig ő volt a Tekintély, az Erő, a Német nyelv, a Bentlakás, a Régens. Sok éven át ő engedett a fogott pórázra engemet – egyszerre elnéző és erélyes. Meghalt, hát fölemlíthetem: a mentő kéz volt ő nekem, talán kicsaptak volna máskülönben. Egy ostoba novella volt a botránynak oka, amit egy lapban közreadtak tőlem. A férjes nő s a csábító... Nyáréj... meg más efféle jó – Nem tudom, sírjak rajta vagy nevessek. No mindegy, volt nagy hajcihő! „Mit szól a Püspök úr?!” – Ha ő nem áll ki értem, csúnyán rajtaveszek! De hát kiállt, lezárva a komédiát – tudom, bár erről nem szolt soha énnekem; pedig, hogy telt-múlt az idő, bizalmával tisztelt meg ő – nyilván ember volt, semmint feledékeny. Ellenben azt elmondta volt, hogy hányszor és hányszor kapott szilenciumon engem versíráson. „Jött biz, hogy felpofozzalak de aztán – hagytalak...” S leírta: mint fordult el, hogy ne lásson. Meghalt, hát elfecseghetem ezt is, míg rebegő szemem, hogy könnyem visszafogja, összezárul; elsírhatom, megmondhatom, hogy több volt ő, mint oktatóm, nem int le már, nem int le Uitz tanár úr... 1965                Kiss Jenő

Báthory István Elméleti Líceum egykori diákjai

Dokumentumok