Másodéves hallgató vagyok a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen. Tavaly az évkezdés igazi fordulópontot jelentett az életemben, hiszen egyetemista lettem a szülővárosomtól, Marosvásárhelytől 100 km-re fekvő Kolozsváron. Az idei tanév kezdete más változást is hoz: furcsa hiányérzet-féleséget érzek. Több év után ez az első, amikor a szeptembert nem dolgozat elkészítésével töltöm. Furcsa, de nagyon hiányzik. Hiányzik, hogy már nem a középiskolai irányító tanárommal, Máthé Márta tanárnővel dolgozom, hogy nem töltök el órákat a Teleki Téka hűvös olvasótermében, s valószínűleg hiányozni fog, hogy az őszi és téli hónapok alatt már nem jut eszembe minduntalan a kérdés: vajon milyen eredményt tartogat számomra a márciusi eredményhirdetés?
A diákpályázattal tizenegyedikes koromban találkoztam először. Az egyik szünetben megállított Máthé tanárnő (aki nem is tanított), hogy van egy jó témája, amit ki kellene dolgoznom, vállalom-e a feladatot. Elég váratlanul ért a kérdés, de egyértelmű igen volt a válaszom. Így született meg első pályázatom Comeniusról. A tanárnőnek igaza volt: a téma tetszett és igen érdekesnek találtam - a zsűri is értékelte. A dolgozatot aztán még három másik követte, melyek közül szívemhez legközelebb a Karinthy Frigyesről szóló munkám állt.
Úgy érzem, a pályázatra való felkészülés, anyaggyűjtés során rengeteget tanultam. Olyan ismeretanyagot sajátítottam el, amit az iskolában sohasem kaptam volna meg. Hihetetlenül jó érzés például, hogy amikor Budapesten járok, és a Centrál kávéházat meglátom, önkéntelenül is elém varázsolódik a XX. század elejének színes világa. (Az "Egy koponya körüli utazó" című pályázatomban írtam erről az időszakról, ami 2006 májusában jelent meg a folyóiratban.)
Vagy néha idézetek, mondattöredékek jutnak az eszembe, s kiutat mutatnak egy-egy nehéz helyzetből. És nemcsak tudást, hanem sokkal fontosabbat, emberséget is tanultam a hírességek éltéből, munkáiból. Jó volt rácsodálkozni arra, milyen nagy érték az, hogy gond nélkül tanulhatok, nem kell több száz kilométert gyalogolnom, s két-három év után hazatérnem egy külföldi egyetemről azzal a tudattal, hogy talán soha az életben nem lesz lehetőségem eljutni oda újra. Minderre azoknak a magyar peregrinusoknak az életútja döbbentett rá, akik Göttingában tanultak. Róluk szólt az utolsó dolgozatom, ami ez év májusában "A tudomány fáklyavivői - magyarok Göttingában" címmel jelent meg a folyóiratban.
Pályázataim írásával azonban nemcsak elméleti, hanem nagyon fontos gyakorlati tudást is szereztem. Megtanultam, milyen fontos a forma. Azt, hogy nem mindegy, egy dolgozat egymás mellé állított lapokból áll-e, vagy hogy van-e borítója, jó címe, mottója, s a szövege formázva, szerkesztve van-e. Rájöttem, hogy sokszor ezen múlhat a munka sikere. Rengeteg időt nyerek ma már azzal, hogy nem kell azon gondolkoznom, vajon formailag hogyan kell kinéznie egy dolgozatnak, milyen megoldásokat alkalmazzak, ami igen hasznos számomra az egyetemen.
A középiskolát 2006-ban végeztem el. Sikeresen érettségiztem a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban. Főleg a Természet Világa diákpályázatainak köszönhető, hogy megkaptam a Györffy Zoltán emlékdíjat, melyet az a végzős diák nyerhet el az iskolában, aki a négy év alatt a jó tanulmányi eredmény mellett a legtöbb pályázaton és versenyen sikeresen szerepelt. Az érettségi után beiratkoztam a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karán működő turizmus-földrajz szakra.
Utolsó diákpályázatos dolgozatommal már az őszi Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciára neveztem be, majd áprilisban részt vettem a Szegeden megrendezett XXVIII. Országos Tudományos Diákköri Konferencián. Hihetetlenül jó érzés volt elsőéves hallgatóként ott lenni a "nagyok" között. Tavasszal újabb dolgozatot írtam, immáron egyetemi tanáraim vezetésével. A dolgozat el is készült, s a májusban megrendezett X. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián a földrajz kategóriában első díjas lettem.
Azért írtam le mindezt, hogy megoszthassam örömömet a Természet Világa szerkesztőségével, és buzdítsam diáktársaimat, a jelenlegi középiskolásokat arra, hogy érdemes dolgozni. Érdemes hinni abban, hogy a becsületes munkának meglesz a gyümölcse. Néhány éve még irigykedve néztem a különböző versenyek dobogós helyezettjeit, és azon gondolkoztam, milyen különleges emberek lehetnek. Egyszerűen elérhetetlen magasságban éreztem őket magam fölött. Aztán a pályázatok során kiderült, hogy bárki közéjük kerülhet. Ami viszont nagyon fontos - s mindig erre próbálok figyelni -, hogy soha ne azért írjak dolgozatot, vagy menjek el egy versenyre, hogy megnyerjem, hanem azért, hogy örömömet leljem benne, s akkor lesz jó igazán az eredmény.
Az elkövetkező néhány évben még valószínűleg Kolozsváron tanulok, szeretnék majd külföldi ösztöndíjakat is megpályázni, esetleg külföldön mesterizni. Most biztosan nagyon sokan azt gondolják, hogy ennyi verseny és pályázat után kutató szeretnék lenni, vagy esetleg reálpályát választok, de teljesen mások az elképzeléseim. Az egyetem elvégzése után itthon szeretnék dolgozni kulturális rendezvényszervezőként.Kedvenc Karinthy-idézetemmel zárom beszámolóm: "A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk őket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti."