Másodéves hallgató vagyok a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen. Tavaly az évkezdés igazi fordulópontot jelentett az életemben, hiszen egyetemista lettem a szülővárosomtól, Marosvásárhelytől 100 km-re fekvő Kolozsváron. Az idei tanév kezdete más változást is hoz: furcsa hiányérzet-féleséget érzek. Több év után ez az első, amikor a szeptembert nem dolgozat elkészítésével töltöm. Furcsa, de nagyon hiányzik. Hiányzik, hogy már nem a középiskolai irányító tanárommal, Máthé Márta tanárnővel dolgozom, hogy nem töltök el órákat a Teleki Téka hűvös olvasótermében, s valószínűleg hiányozni fog, hogy az őszi és téli hónapok alatt már nem jut eszembe minduntalan a kérdés: vajon milyen eredményt tartogat számomra a márciusi eredményhirdetés?
A diákpályázattal tizenegyedikes koromban találkoztam először. Az egyik szünetben megállított Máthé tanárnő (aki nem is tanított), hogy van egy jó témája, amit ki kellene dolgoznom, vállalom-e a feladatot. Elég váratlanul ért a kérdés, de egyértelmű igen volt a válaszom. Így született meg első pályázatom Comeniusról. A tanárnőnek igaza volt: a téma tetszett és igen érdekesnek találtam - a zsűri is értékelte. A dolgozatot aztán még három másik követte, melyek közül szívemhez legközelebb a Karinthy Frigyesről szóló munkám állt.
Úgy érzem, a pályázatra való felkészülés, anyaggyűjtés során rengeteget tanultam. Olyan ismeretanyagot sajátítottam el, amit az iskolában sohas
Gyertyát gyújt